A szentföldi zarándoklat után egy másik álmom teljesült a hétvégén. A tanári karral Csíksomlyón voltam. Egy pap számára ez szinte lehetetlen dolog, hiszen hogy lehet valakit helyettesíteni pünkösdvasárnap? Hála a főnökömnek és a Pákozdi atyának, lehetett:-) Tényleg köszönöm nekik!

1. nap

Péntek hajnalban indultunk. 15 és fél óra alatt tettük meg a busszal a 670 km-es utat! Azért ez abszurdum! Pedig már van egy rövid autópálya is és az utak is sokkal jobbak, mint pár éve. Napról napra fejlődik Románia. Bizony, lassan azt kell néznünk, hogy mennyire vagyunk lemaradva infrastruktúrában Románia mögött, egyre kevésbé nagyképűsködhetünk előttük

A szállásunk két helyen volt: egy motelben a többségnek és egy panzióban hármunknak. A motelban a csapatot pálinkával és finom vacsorával várták, mi egy tányér híg bablevest és száraz fánkot kaptunk. Még repeta se volt a levesből, mivel állítólag többen jöttek, mint amennyire számítottak (pár nap múlva már arra panaszkodtak, hogy sokkal kevesebben).

2. nap

Szombaton reggel félórát vártunk a reggelire, bár fél 8-ra kértük. A vaj olyan vizes volt, hogy a tányérból ki lehetett önteni a kondenzvizet. Pálinkát sem adtak.

Reggeli után felmentünk a nyeregbe, ahol a mise volt. Kicsit szemerkélt az eső, jó nagy sár volt. A többieket nem találtuk meg, viszont megtaláltam a máltai mentősöket, akik vagy nyolcan kivonultak a mentőautóval eü. biztosítást adni (sok más segélyszervezettel együtt). Jelentkeztem gyóntatni. Mondták, hogy az egyik sárga zászló alatti padra üljek le, majd jönnek. Hamarosan találtam üres gyóntatóhelyet, tényleg jöttek, két órán át megállás nélkül, hosszú sor állt a padnál! Persze volt pár bunkó, aki pont elénk ült le (ráadásul a folyosóra, amit közlekedés céljára fenn kellett volna tartani), meg ott árultak, de akkor is lenyűgöző élmény volt. Sajnos a Böjte atya prédikációjából egy szót se hallottam. Kicsit féltem, hogy még koncelebrálni se fogok tudni, de a hiszekegyre elfogytak a gyónók. Akkor odamentem az oltár közelébe és tudtam misézni. Az eső néhányszor rendesen eleredt, olyankor a fejemre húztam a kabát kapucniját, nagyon nem áztam el.

A mise után a két lakótársammal és még néhány tanárral megtaláltuk egymást, a többséggel nem. Megnéztük a nyeregben a kápolnákat, majd lementünk. Bementünk a kegytemplomba is, ott imádkoztunk. A többiek ezalatt nem tudom, hova mentek, de a kegytemplomba nem jutottak be. Vacsorára híg csontlé volt szétfőtt tésztával és sült csirke far-hát. Magunkban eléggé dohogtunk, főleg két lakótársam érezte a kontrasztot a szokásos székely vendégszeretettel. Ami azt illeti, én is mást tapasztaltam, amikor korábban egyszer Erdélyben jártam. Rendeltünk egy pálinkát és egy sört, így jobban éreztük magunkat.

Vacsora után egyszer csak jött értünk a busz és felmentünk egy mofettába, vagy mibe. Ez egy kénhdrogénes kamra, ahová be kell állni, csak nem szabad lehajolni. A kénhidrogén ui. nem csak büdös, de mérgező is. Viszont vérbőséget okoz ott, ahol az ember testével érintkezik. A lábamban tényleg éreztem a melegséget, állítólag van, aki följebb is érzi;-) Mindenesetre egy ilyen helyen az ember bátran eregethet a bableves után;-)

3. nap

Vasárnap egyszerűen nem akartak reggelit adni. Kétségtelen, hogy volt némi félreértés az időpontot illetően, ui. először fél 8-ra kértük a reggelit (méltatlankodtak is, hogy az túl korán van), a mofetta látogatása azonban alkalmat adott a vasárnapi programról való egyeztetésre is, úgyhogy mondtuk egy alkalmazottnak, hogy elég 8-ra is. Ő valószínűleg nem adta át az üzenetet a reggeli stábnak. Így aztán amikor 8 órakor megérkeztünk, egy szabad asztal sem volt. Kicsit ácsorogtunk, majd megkérdeztük az ott sertepertélő, minket még véletlenül sem megszólító felszolgálót, hogy hova ülhetünk le. Erre a válasz ez volt: "azt hittük, már nem jönnek". :-O Először megszólalni sem tudtunk a döbbenettől, majd próbáltuk az érdekeinket érvényesíteni. Erre a kiscsaj kiküldte a főnököt, aki leteremtett minket, hogy miért nem jöttünk akkorra, amikorra mondtuk, ő már nem tud mit tenni az érdekünkben és egyébként is "mindig csak velünk van baj". Hát ennél a pontnál  nálunk elszakadt a cérna, egy rövid ideig komolyan féltettem a pasi életét. Szerencséjére elviharzott. Pár perc múlva visszatért és leereszkedőleg felajánlotta nekünk az udvart. Kicsit vizes volt az asztal és a pad az előző esti esőzés után, de jobb híján elfogadtuk. Sőt, hamarosan kifejezetten élveztük a helyszínt, ha nem ilyen körülmények között terítenek nekünk oda, még jobb is lett volna, mint odabent. Végül még a főnök is kijött elnézést kérni.

Ezen a napon Gyimesbükkre mentünk, az ezeréves határhoz. Már vagy 15 km-re a helyszíntől lezártak minden utat, kínszenvedés volt valamennyire is előrehaladni. Református lelkészünk bedobta magát és az "én póp, te rendőr" meg "rezervát parking" román  nyelvű mondatokkal, valamint élénk gesztikulálással elérte, hogy néhány ellenőrzőponton még átengedjenek minket. Hogy róla elhitték-e, hogy pópa, azt nem tudom, de én igyekeztem lebukni, hogy ne lássák rajtam, hogy pap vagyok. Mindenesetre a legemlékezetesebb mondatait még két nap múlva is röhögéstől fetrengve emlegettük.

Két éve kijön ide az állomásig a vonat, idén már kettő is (a Székely Gyors és a Csíksomlyó Express), aztán a mozdony(ok) előremennek a határig. Idén a románok nem engedték, hogy a mozdonyok működjenek, legföljebb a legnagyobb emelkedőkön. Az ezeréves határra is csak betolták a két mozdonyt és még örülhetünk, hogy nem a román mozdony volt elöl.

A határ közelében volt a "Hiszek a romokon" című rockopera bemutatója, erről sajnos a vonatra várakozás miatt lemaradtunk. Aztán szentmise volt, ahol én koncelebráltam, de a tanárok nagy része  (lakótársaim kivételével) nem ért fel időben, így olyan helyet kaptak, ahol semmit sem hallottak a miséből. Még nagyobb baj volt, hogy a misén nem volt áldoztatás. Ui. a misét a Duna TV közvetítette és volt egy emlékműmegáldás, ami, ismerjük el, sokkal fontosabb, mint holmi áldozás pünkösdvasárnap. Így aztán meghallgattuk, hogy pontosan ki mit csinált az emlékműben, melyik darabnak mi a felirata, meghallgattunk több verset, éneket, előadást, az áldozás meg szépen elmaradt.

A mise végére épp megjöttek a mozdonyok, a lejtőről lefényképeztük őket, aztán mentünk vissza az állomásra. Ott megnéztem egy tűzoltóautót, természetesen csak román tűzoltók voltak rajta, de angolul azért tudtak. Én viszont angolul nem tudom ezeket a szakkifejezéseket, úgyhogy nagy eszmecsere nem volt. Ekkorra már igen éhesek voltunk, úgyhogy jól jött az uzsonna. Nekem csinált valaki tízórait és odaadta egy lakótársamnak, aki viszont elment fényképezni. Az életemet a sofőr mentette meg, aki nagylelkűen megkínált a saját élelmiszeréből.

Ezután Mádéfalvára mentünk, ahol megnéztük a székely népirtás (siculicidium) emlékművét. Imádkoztunk az elhunytakért és elénekeltük a magyar és a székely himnuszt.

Hazafelé vettem egy góbétól finom juhsajtot. Furfangos volt a figura, mert az egyik társam fél kilót kért, de egy kilót próbált rásózni. Kettévágta és eladott neki fél kilót. A másik felét ketten vettük meg, de az addigra 30+30 deka lett. Na mindegy. A sofőrünk nagyon rendes volt, betette a busz hűtőjébe a kincset.

Csíkszeredában megnéztük a templomokat. Két új templom van a városban, az egyik a Makovecz-tervezte (állítólag ingyen), a másik meg egy irtóztató nagy hodály, székesegyháznak is beillik. A Makovecz-templomnál (mellette a régi kis templomban) megáldozhattak, akik akartak. Közben beszélgettem a kegytárgyárussal, megtudtam tőle, hogy 11 mise van ott vasárnaponként. Aznap bérmálás volt, 108 bérmálkozó volt!

Aztán átmentünk a még újabb (2009-es) kváziszékesegyházba, ott épp vége volt a bérmálásnak. Tamás József segédpüspök atya bérmált 202 (kettőszázkettő!!!) fiatalt. Döbbenetes volt látni őket kifelé özönleni kettes sorban, népviseletben a templomból!

Otthon megint következett az obligát pálinka és a sör. Csak egy idős asszony volt, a háziak elmentek valahova. A néni nagyon kedvesen, de eszméletlen lassan szolgált ki. 1 deci pálinkát mért ki olyan lassan, mint ólomlajhár fékernyővel. Amikor szóltunk neki, hogy az sok lesz, ahelyett, hogy a felét áttöltötte volna a következő pohárba, elment egy tölcsérért és visszatöltötte az üvegbe. De nem volt harag, tényleg kedves volt. Aztán megvártuk a háziakat, hiszen fizetnünk kellett. A főnök amint megjött, rögtön felajánlott egy üveg sört grátisz. Én meg se ittam, se az alkohol, se a folyadék nem hiányzott már. Aztán kijött a felesége és elszámoltunk. Elfogadott forintot és a román nemzeti bank középárfolyama alapján számolta át lejből, szóval nagyon korrekt volt. Adtunk neki tisztességes borravalót és megbocsátottuk a piszkoskodásaikat:-)

4. nap

Hazautaztunk. Korán reggel indultunk és viszonylag kevés helyen álltunk meg pisilni. Valahogy hazafelé mindenkinek kevésbé működik a veséje, mint odafelé. A református lelkész nagy bánatára a Királyhágón nem álltunk meg, csak előtte, ahol ettünk egy jó miccset. Vagyis annyira nem is volt jó, de legalább meleg volt. Megálltunk Korondon, is ahol vettünk egy-két apróságot. Budapesten aztán kiraktuk a népet, ki hol akart kiszállni. A Népligetnél a forgalom elől (elvileg) elzárt területen hirtelen ötlettől vezérelve megkértem a sofőröket, hogy hadd vezessem egy kicsit a buszt. Megengedték, volt is nagy sivalkodás hátul:-) Úgyhogy mostmár a busz is kipipálva.

Összességében nagy élmény volt a búcsún való részvétel, amiből még sokáig fogok élni. Jó volna egyszer visszamenni évközben, amikor nincs ilyen tömeg és mást is meg lehet nézni.