Hazautazásunkról is szeretnék még néhány szót írni. Éjjel 2-re beszéltük meg az ébresztőt, igyekeztem korán lefeküdni és aludni. Nem is vettem már pizsamát. 2 előtt néhány perccel kopogtattak az ajtón. Gondoltam, eddig telefonon volt az ébresztő, de bizonyára biztosra mennek. Nem szóltam semmit. Megint kopogtattak. Kiszóltam, hogy ja, meg ébren vagyok. Megint kopogtatnak. Kitámolyogtam, kinyitottam az ajtót, a londiner volt. Kitűnő angolsággal ennyit tudott mondani: "Bag? Key?" Mondtam neki, hogy majd később, most hagyjon. Összepakoltam és kimentem a folyosóra. Ott már kávé és némi sütemény várt minket, majd 3/4 3-kor elindultunk a busszal a Ben Gurion felé. Útközben a Simon elmondta, hogy mire számíthatunk. Mondta, hogy ne említsük, hogy két embernek is a londiner hozta le a csomagját (hogy figyelt a kis gnóm!), mert akkor szívóznak velünk, mondjuk, hogy mindenki maga hozta le és el se mozdult mellőle. Két embert szoktak a csoportból kikérdezni, az egyik az atya lesz (ez az érsek atya), a másik meg valószínűleg az Attila (én). Na mondom, már csak ez hiányzott, én el terveztem felejteni angolul a reptérre menet. De jól tettem, hogy nem felejtettem el. Mindenről kikérdeztek, hol jártunk, mit csináltunk Betlehemben, hogy hívták az (arab) sofőrt, de még a szüleim származását és testvéreim nevét is tudni akarták. Viszont a táskakipakolást ketten úsztuk meg az érsek atyával. 1/4 5-re értünk oda a beszállókapuhoz, a többiek 5 körül kezdtek csak szállingózni!
A hazaút már nagyjából eseménytelen volt, itthon főnököm és a sekrestyés várt a reptéren, édes pofák!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.