Ma átmentünk Betlehembe. A város magas betonfallal van körülvéve, a tetején szögesdrót, őrtornyok mindenütt. Csak néhány szigorúan őrzött határátkelőhely van, amelyen keresztül a palesztin állampolgárokat nem engedik át, illetve az izraeli állampolgárokat sem engedik be. Simon szerint muszáj volt, és el is érték vele, hogy évek óta nincsenek robbantásos merényletek Jeruzsálemben. Eközben viszont Betlehemből tízezrek vándoroltak ki, elsősorban keresztények. Mivel náluk van a pénz (övék az üzletek), a város haldoklik. Összeszorult szívvel hajtottunk át az ellenőrző ponton. Simon eltette az izraeli útlevelét és elővette a magyart (mire jó a kettős állampolgárság), az egyik atyát odaültette a helyére, így verte át az izraeli határőröket.

A városban épp nagy rendőri készültség volt, mint megtudtam, hosszú idő után izraeli utazási irodák vezetőit fogadták, akik talán kegyeskednek megint bevinni a turistákat a koncentrációs táborba. Ezzel együtt ez már az enyhülés jele.

A Születés Bazilika ortodox kézen van, katolikus csak a Szt. Ilona által épített kápolna és a modern Szt. Katalin templom. Szentmisénk az előbbiben volt. Velünk voltak azok a magyar papok, a magyar palesztin nagykövet vendégei, akik már Jeruzsálemben is ott voltak. Mise után átmentünk a bazilikába, ahol éppen a szent liturgia folyt. A születés barlangja a szentély alatt van, oldalról lehet lemenni. Általában mise alatt nem engednek le senkit, de nekünk most szerencsénk volt, kettesével-hármasával lemehettünk egy néhány másodpercre. A Simon mondta, hogy ne nagyon imádkozzunk, fényképezzünk egyet, aztán menjünk ki. Azért én letérdeltem és gyorsan imádkoztam egy kicsit. Egy másik alagsori kápolna Szt. Jeromos hagyomány szerinti lakhelye. Jeromos vagy 20 évig élt itt, megtanult héberül, itt készítette el a Vulgata fordításának nagy részét. Ez a helyszín ugyan nem bizonyítható, de biztosan itt volt Jeromos eltemetve (ma Rómában, a Szt. Péter bazilikában).

Nem volt sok időnk, menni kellett vásárolni. Kaptunk 25% kedvezményt meg egy kis narancslevet. Persze így is irgalmatlan drága volt minden, de azért vettem egy kézzel faragott betlehemet. Ne csak 3 méteres karácsonyfám legyen karácsonykor, hanem valami igazi karácsonyi dekoráció is:-) A palesztinoktól nem sajnáltam a dollárt.

Beszélgettem a boltosokkal. Keresztények voltak. Megkérdeztem, mennyien laknak a városban, hogy lehet megélni. Dőlt belőlük a panasz. Ugyanazt elmondták, amit a Simon, csak épp Izrael területéhségét okolták. Azt mondták, 5 várost adtak át a palesztin hatóságnak, meg a gázai övezetet, de a városok között nincs átjárás. Be vannak zárva. Mivel nem az éhhalál szélén álló, fanatizálható muzulmánok voltak, hanem jól szituált, művelt arabok, senki ne akarja a véleményüket leírni! A világsajtót persze az izraeli propaganda uralja, miszerint minden palesztin terrorista, nem lehet velük megegyezni, kénytelenek körülkeríteni őket. Ez persze nem holokauszt...

A várost a Simontól külön hagytuk el, őt autóval vitték valami kevésbé őrzött határátkelőn (ilyen is van?), mi a határállomás után nem sokkal vártuk be. Közben beszélgettünk a nagykövet munkatársával, aki megerősítette mindazt, amit nekem az arabok meséltek. Megmutatott egy újonnan épült negyedet, mondta, hogy két éve még ez is palesztin terület volt. Szívósan nyomulnak előre, szorítják ki az őslakosságot. Ekkor döntöttem el véglegesen, hogy nem fogok bemenni a holokauszt múzeumba.

Visszatérve Jeruzsálembe megnéztük Dávid sírját, amiről nem lehet tudni, hogy hiteles-e, de az egyik legfontosabb zsidó szentély. Ugyanitt, efölött van az utolsó vacsora terme. Láthatóan újabb építésű, de állítólag itt volt. A környéken van Mária elszenderülésének a helye, egy nagyon kedves, csöndes templomban. A Monarchia építette és azt szerették volna, ha a birodalom minden országa építene ide egy oltárt. Csak az osztrák és a magyar készült el, mert közben megszűnt a Monarchia. (Utána más országok azért építettek ide.) A Simon annyira hajtott minket, hogy az érsek atya, aki pedig folyton hajtogatta, hogy "a felkínált programot elfogadjuk", kifakadt, hogy ilyen szent helyeken hagyjon már egy kicsit imádkozni minket. A válasz dühödt kiabálás volt: "Apukám édes, majd imádkoztok a nap végén, a vizitáció templomában, most menni kell, menni kell!" Mentünk is.

A parkolóban odamentem hozzá és jeleztem neki, hogy nem kívánok bemenni a holokauszt-múzeumba. Kérdezte, miért. Mondom, mert nem érdekel. Felkészültem, hogy kekeckedni kezd, elő készítettem egy semleges választ, de nem ellenkezett. Mondom magamban, ez nagyon simán ment. Abban a pillanatban egy hatalmas ütést éreztem a gyomromon! Ez a barom vállal belerohant a gyomromba (magasabban nem is tudott volna eltalálni, mivel két fejjel alacsonyabb nálam). Ismerve a "közvetlen" (értsd: bunkó) stílusátazt hittem, poénnak szánta. Még mondtam is neki, hogy legközelebb szóljon, védekező állásba helyezkedek:-) De ekkor neki minden humorérzéke eltűnt. Torka szakadtából üvöltött velem: "Téged nem érdekel a nagyanyám, akit Auschwitzban égettek el?! Te alattomos! Te vagy pap?! Te senkiházi!" Majd a többiekhez fordulva (mert ez mindenki előtt zajlott) közölte, hogy meg fog pofozni, ha még egy szót szólok. Jobbnak láttam nem előhozakodni a zsidó és a palesztin holokauszt közötti párhuzamról, mert a pofonjaitól ugyan nem féltem, de attól igen, hogy elvitet, mivel már korábban is megjegyezte, hogy sokat beszélgetek a palesztinokkal. A kis gnóm Moszad-ügynök:-) Szóval nem szóltam egy árva szót sem, de elhatároztam, hogy nem hagyom megfélemlíteni magam és nem megyek be így se. Amikor ez a szerencsétlen elfordult, az érsek atya lehülyézett, egy másik pap hálátlannak nevezett (merthogy ezt az utat támogatta a turisztikai minisztérium), de nem értettem, hogy miért kellene örülnöm annak, hogy a turisztikai minisztérium rámerőszakolja a holokausztpropagandát. Tegyük hozzá, volt olyan pap, aki a Simon reakcióját abnormálisnak nevezte. De hangosan tiltakozni ő se mert.

A továbbiakban feszült hangulatban néztük meg a Knesszetet (persze csak kívülről, nagyon szigorúan őrzik), amelynek a nagy része földalatti bunker, mert még mindig félnek a támadástól. Előtte áll a menóra, amit bibliai jelképek mellett természetesen a holokauszttal kapcsolatos domborművekkel raktak tele. Igazából a menóra a zsidóság igazi jelképe, a dávidcsillag jóval későbbi és nem is kizárólag zsidó jelkép - magyarázta a Simon. Nem mulasztotta el azt sem megjegyezni, hogy a parlamenti képviselők és miniszterek senki külföldi politikussal addig nem állnak szóba, amíg meg nem koszorúzzák a holokauszt-múzeumot. (Miért is nem lep ez meg?)

Ezután a Keresztelő Szt. János születése templomot látogattuk meg, majd a Mária kútját (hagyományos). Ezután jött a holokauszt-múzeum, ahol WC-ztünk, megettük az elemózsiánkat, közben az érsek atya magyarázta, hogy a múltkor az egész német püspöki kar itt járt és koszorúzott reverendában, legyek alázatosabb. Ez utóbbiban igaza van, és örülök, hogy nem vagyok se püspök, se politikus, se diplomata. Nem is leszek. De legalább nem mutatom, hogy bedőltem az izraeli propagandának, ami a palesztin népirtást illeti. Ha drága is volt, de valahogyan mégis tiltakoztam ellen. Erre pedig büszke... lettem volna, mert nem sikerült:-( Már gyülekeztek a többiek az előtérben, én meg ücsörögtem a teraszon, amikor odajött K. P. atya, a vállamra tette a kezét és elkezdte mondani, hogy az egész vezetés alatt azt hallgathatják majd, hogy én milyen szemét vagyok, ne tegyem őket ki ennek. Ez hatott, mégis bementem. Egy képet se csináltam, egy szót se szóltam, viszont téptem egy szál rozmaringot, amit itthon felhasználtam a báránysülthöz (l. később). Ja, már majdnem kimentünk, amikor valaki megjegyezte, hogy "itt is egy magyar fája". Sztehlo Gáboré volt, akinek az evangélikusok ezt az egész évet szentelték. Emellett a Simon szó nélkül elment, míg máshol hosszan magyarázott. Az is figyelemre méltó,  hogy míg Dávid sírjánál csak egy, a túristáknak kikészített papírkippát tett fel (mert kötelező), addig a meggyilkolt zsidók maradványainak a sírjánál elővett a táskájából egy saját szövetkippát. Aki nem tudná, a kippa olyan zsidó vallási fejfedő, amit a szent helyeken mindenkinek hordania kell. Egyébként több mint 2 órát töltöttünk a múzeumban, itt egyáltalán nem kellett rohannunk.

A nap utolsó programja a Vizitáció (Mária látogatása Erzsébetnél) templomának meglátogatása volt. A templomhoz szerencsére egy meredek úton kellett felmenni és ezt idegenvezetőnk nem vállalta. Itt ki van téve nagy táblákon a világ sok nyelvén a Magnificat szövege. Késő délután volt, de hosszú időt töltöttünk itt el, mivel épp egy német pap misézett, azt megvártuk, majd mi elmondtuk a rózsafüzért. Végre volt egy másfél óránk a Simon nélkül, mondhatom mindenki sokkal felszabadultabb volt, nagyon meghitt hangulatban jöttünk le.