Attila atya gondolatai

Mint minden rendes keresztény tudja, 2009. január 18-25. imahét a keresztények egységéért. Szerdán nálunk is összegyűlt az evangélikus, református lelkész és a katolikus papok és csaptunk két ökumenikus istentiszteletet is. Egyet délelőtt, egyet este. Az esti istentisztelet után megvacsoráztunk és közben  jót beszélgettünk. Gondolkoztam, hogy megírjam-e, miről, de úgy látom jónak, ha megtartom magamnak:-)

Viszont az esti istentiszteleten nem kisebb kaliber végezte az igehirdetést, mint szerénytelen személyem. A prédikációt megosztom a nyájas olvasókkal:

Kedves testvérek!

Szörnyű érzés koreainak lenni bármelyik Koreában. Miért van belőle kettő? A politika miatt. A szovjetek támogatta északiak és a Nyugat támogatta déliek a támogatójuk politikai rendjét akarták az egész ország területén meghonosítani. Mivel egyiküknek sem sikerült, az ország kettészakadt. Manapság egyértelmű, hogy melyik politikai rendszer a hasznosabb az emberek számára, de biztos, hogy a sztálinista rendszerben hívők is jót akartak. És mégis, az ország északi része el van szigetelve elsősorban a déli országrésztől, de az egész világtól is.

Valami ilyesmi történt Rechabeám idején Izraelben is. Az északi és a déli országrész politikai kérdések miatt elszakadt egymástól. A politikai szakadás pedig vallási szakadáshoz vezetett. Sokáig reménykedtek benne, hogy az ország újra egyesülni tud, ehelyett a déli országrész is elvesztette a függetlenségét, majd szétszóródott az egész világon és vagy 1900 évig diaszpórában élt, sőt, a zsidóság legalább harmada ma is szétszóratásban él, általában vallásában közömbösen.

Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy a kereszténység 500 évvel ezelőtti szakadása elsősorban nem vallási kérdés volt. De ahogy szakadásban éltünk, egyre inkább mélyült a hitbeli különbség is. Egészen a XX. századig, amikor végre elindult egy közeledés, mondjuk ki, protestáns kezdeményezésre. Ez aztán a II. Vatikáni Zsinat után még inkább felgyorsult, és egyre másra találtuk meg újra a közös pontokat. Hiszen az ökumenében mindig valami közöset keresünk, és igyekszünk ennek örülni, ahelyett, hogy a különbségeken rágódnánk. Ez ma különösen fontos, mert a közeledés lelassult. Nem azért, mert a szándékaink romlottak volna, hanem mert nagyjából elértük, amit lehetett. Mégpedig óriási eredményeket értünk el!

Az ökumenének jelenleg legfőképpen az együttműködésben kell megvalósulnia. Ez minden téren lehetséges, nem kell feltétlenül mindig vallási területen feladatot keresgélni. A mostani imahét témája összefoglalható abban, hogy a keresztények evilág gondjai között. A gondok közül a mai napra a környezeti válságok témája jutott. Ebből pedig van bőven. Globális felmelegedés, árvizek, földrengések vannak naponta a világban. A Földért, amelyet mindnyájan közösen kaptunk, mindnyájunknak felelőssége van. Amikor lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, megkérdezzük magunktól, hogy mivel vétkeztünk Isten ellen, embertársaink ellen, az emberek közössége ellen, esetleg saját magunk ellen. De megkérdezzük-e, hogy a teremtés egésze ellen vétkeztünk-e? A pazarlás, a hulladék fölösleges termelése, szétszórása, a környezetszennyezés mind-mind bűn a teremtés ellen! „Isten látta, hogy amit alkotott, az jó.” De Isten azt is látja, hogy az emberek pusztítják a Földet, ami nem jó! Sok katasztrófának mi magunk vagyunk az oka. A gázárvita ráirányította a figyelmet arra is, hogy mennyire függünk a földgáztól. Pedig az egyszer el fog fogyni. Annyiszor mondták már ezt, hogy már immunisak vagyunk rá. Most, hogy egy kicsit elérhető távolságba került a gázhiány, talán hatásosabb ez a mondat. Isten azért adta nekünk az energiahordozókat is, hogy használjuk őket, és nem azért, hogy elpazaroljuk. És ez érvényes a teremtés egészére. Az ember ura a világnak, de a hatalommal felelősség is jár! Aki a hatalommal visszaél, az bűnt követ el! Aki pedig vétkezik, az büntetést kap. És nem feltétlenül csak a túlvilágon, gondoljunk a globális felmelegedésre. Annak következménye pedig az özönvízszerű esőzések, földcsuszamlások, árvíz (miért is jut eszembe a bibliai özönvíz?), máshol aszályok, ennek következtében éhínség. És a természeti katasztrófák nem feltétlenül ott következnek be, ahol a legtöbb széndioxidot a levegőbe engedték. Mint ahogy a természeti csapások nem nézik azt sem, hogy ki milyen vallású.

De az árvíz legyőzésénél sem az számít, hogy ki milyen vallású, hanem hogy ki tölt meg több homokzsákot. Ha kitör a gázválság, megint csak nem a vallás számít, hanem hogy a katolikus-protestáns Magyarország ad-e gázt a fagyoskodó szerb ortodoxoknak. (Tegyük hozzá, azoknak, akik a szintén ortodox oroszok és ukránok kötélhúzása miatt szenvednek.) És ezt lehet még tovább gondolni, akár a keresztények egységén túl is, hiszen az Ökumenikus Szeretetszolgálat a világ minden válságövezetében ott van és segít, ahogy tud.Éppen ezért én a szolidaritásban látom az ökumené jövőjét. Sőt, nemcsak én, mert a II. Vatikáni Zsinat is buzdítja a katolikusokat, hogy működjenek együtt szociális téren a többi keresztény felekezettel (vö. UR 12). Ha megvalósul a teljes hitegység, ha nem, ezt a tevékenységet közösen kell végezni egészen az üdvösség elérkeztéig. Amely ebből a világból alakul ki, és bár Isten hozza létre, az embernek is feladata van vele. Ezt Szt. Pál úgy írja le, hogy a természet átváltozik, Máté evangélistánál pedig úgy hallottuk, hogy mint a mustármagból a nagy fa, fokozatosan alakul ki. Az üdvösség tehát egyszerre Isten és az ember műve, amelyhez az alapot ez a világ képezi, amelyben élünk és amelyért közös a felelőssége minden kereszténynek, sőt minden embernek.

Ámen