A katolikus templomok hangulata mindig is más volt, mint a protestánsoké. A protestáns templomokban nem szokás fojtott hangon beszélni, a zsinagógák pedig egyenesen a társadalmi élet színterei. Ott még a szertartások alatt is állandó a zsivaly: imádkoznak, de ha jön egy ismerős, azonnal megbeszélik az aktuális politikai, gazdasági helyzetet. A katolikus templomban viszont mindenféle beszédet kerülünk. Még akkor is, ha csak néhányan vagyunk benne.

Mi az oka ennek a nagy különbségnek? Az Oltáriszentség. A mi templomainkban őrizzük Krisztus testét, miatta van a padokban a térdeplő, miatta hajtunk térdet a tabernákulum felé, mielőtt leülünk a helyünkre és miatta vagyunk csöndben. Ez a csönd tehát nem silentium profanum, amit azért tartunk, hogy ne zavarjunk mást (akár az imában is), hanem silentium religiosum, ami segítségével a Szenthez akarunk közelebb kerülni. Tehát nem csak arról van szó, hogy nem fecsegjük ki a családi pletykákat az utolsó padban negyedórával a mise előtt, meg nem mutogatunk egymásnak fényképeket, hanem belső csendet tartunk: egész idő alatt, amíg a templomban vagyunk, próbálunk Jézusra figyelni, aki ott van elöl, ahol a kis piros lámpa jelzi a jelenlétét:

Templom csendes mélyén, oltárrejteken
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt,
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.

Na ja, nagy kérdés, hogy mi legyen a könyv- és kegytárgykereskedéssel, hiszen Jézus is kiűzte a "kegytárgy"-kereskedőket a templomból. Erre külön helyiséget a régi templomokban nem alakítottak ki, de talán a mostanában épülőkben sem gondolnak rá. A templom előterében, végében végül is megfér, ez azért elég fontos pasztorációs eszköz ahhoz, hogy teljesen ne száműzzük. De itt is fokozottan érvényesülnie kell a csöndességnek, csak annyit és csak olyan hangosan szabad beszélni, amennyire az a vásárláshoz szükséges. Mise alatt pedig magától értetődő, hogy nem nézegetjük a kitett könyveket/újságokat.