Attila atya gondolatai

Rég voltam ennyire ideges, mint ma. Nem, nem dühös, mindenki nagyon aranyos volt, csak ideges voltam. Esketnem kellett D.-ben. Pár szót már beszéltünk a plébánossal róla, amikor egérkeztem, odaadta a szükséges papírokat, szertartáskönyvet is, szóval minden információ rendelkezésemre állt. De annyira más itt esketni, mint otthon, hogy nem volt kis mutatvány.

Elõször is: a szertartás kezdetén keresztelésre emlékezõ szertartás van, aztán a gyûrûmegáldás és -felhúzás a konszenzus elõtt van, a stólát csak a konszenzus után kell a házaspár kezére tenni, amikor a pap megáldja a házasságot és persze nincs eskü. A misében nincs nászáldás az embolizmus helyén (legalábbis a nászmise szövegében nem szerepelt). Mindehhez jönnek a helyi sajátosságok és a különféle szövegvariánsok a szertartáskönyvben, amik között el kell igazodni, hogy semmi se legyen kétszer és ne is maradjon ki, és lehetõleg ne töltsek a szertartás közben túl sok idõt a rubrikák tanulmányozásával.

Még itthon átnéztem a papírt, hogy mibõl melyik variációt kell vennem, átnéztem a szertartáskönyvet is, de teljes volt a káosz a fejemben. A prédikáció korrektúrájának az átnézése is elhúzódott, úgyhogy már kevesebb mint félórám volt indulás elõtt.
Elviharzottam itthonról, természetesen odafönt már mindenki ott volt, az összes parkolóhely foglalt volt. Szerencsére tavalyról tudtam egy tuti jó parkolóhelyet a sekrestye mellett, úgyhogy legaláb a kocsit le tudtam tenni. A sekrestyében még be kellett állítani a misekönyvet, az olvasmányos könyvet, megpróbáltam még egyszer átnézni a szertartáskönyvet, de közben jött a az örömanya, hogy meghívnak az ebédre (na még szép, ennyi stressz után), a lektor, a kamerás, az orgonista, a tanú, a kórusvezetõ és mindegyiknek volt valami hasfájása. Ráadásul a sekrestyés felesége megpróbált velem bájcsevegni, hogy milyen régen nem láttuk egymást. Szerencsére a ministránsok mindent tudtak, ezek R.-iak abszolút a legjobbak az összes falu ministránsai közül. Velük semmit se kellett megbeszélni, sõt, még õk segítettek nekem. Amikor nagyjából mindent elõkészítettem és megbeszéltem, megkérdeztem a sekrestyést, hogy a szenteltvíz ott van-e a kapunál. Így akartam önbizalmat mutatni:-) Nem, a ministránsok viszik. Na, akkor menjünk. Persze, mire a kapuhoz értünk, a cingulusom kioldódott és húztam magam után a földön. Ilyen is csak ilyenkor fordulhat elõ. Mielõtt köszöntem volna a Brautpaarnak és bemutatkoztam volna, azt is gyorsan meg kellett kötnöm. Akkor bemutatkoztam nekik és szóltam a võlegénynek, hogy sürgõsen köpje ki a rágógumit, mert így nem fogom megáldoztatni.

Aztán levegõt vettem, hogy belekezdjek a Taufengedachtnisbe, de a sekrestyés meghúzta a kolompot, az orgonista meg belecsapott a billentyûk közé. Hát, mondom, akkor vonuljunk be, majd az oltárnál. Azt se tudom már, ki vonult elöl és ki hátul. Innentõl kezdve minden jól ment, de ezt csak utólag tudtam meg, amikor átnéztem a szertartáskönyvet, hogy nem maradt-e ki valami (pl. a konszenzus). Az örömanya is nagyon dicsért, szerintem fellélegeztek, hogy sokkal jobb volt, mint amire számítottak. Megkérdezte, hogy izgultam-e. Mondom, nem kicsit. Azt mondja, õ is, meg a võlegény is. Nem tudom, mi a rosseben izgultak, mert a võlegénynek még a konszenzusnál is csak annyit kellett mondania, hogy ja. Szerintem inkább azon izgultak, hogy elszúrok-e valamit.
A násznép sokkal jobb volt, mint otthon szokott lenni, azért a nagy részük tudta, mikor mit kell mondani, mikor kell letérdelni, felállni. Az oltár mellett ott álltak az önkéntes tûzoltók, a kijáratnál a vöröskeresztesek csináltak gézpólyából egy áthatolhatatlan akadályt a párnak, ui. a fiú tagja az önkéntes tûzoltóságnak is, meg a Vöröskeresztnek is. Az esküvõ után megtudtam, hogy itt hétvégén nincs "rendes" mentõszolgálat, hanem önkéntesek mennek a balesetekhez, stb. Természetesen ugyanolyan képzettséggel és felszereléssel, mint a hivatásosok. Szinte mindenki tagja valami egyesületnek, vagy önkéntes szolgálatnak, ez azért komoly mértékben növeli a társadalomért érzett felelõsségtudatot.

Kifele menet a ministransok adomanyt gyüjtöttek - maguknak. Össze is kalapoztak fejenkent 20,40 €-t:-) Az esküvõ után végre volt egy kis idõm beszélgetni az öreg sekrestyéssel, aki egyébként nemrég jött ki a kórházból. Él-hal a templomért, biztos, hogy nagy érdemei vannak. Fényképezkedtünk, ehhez a fotós hozott egy óriási, utánfutóra szerelt lépcsõzetes állványt, amire az egész násznép felállt. Amikor mindenki beállt, elkezdõdött a fotózás. Azért mondom, hogy elkezdõdött, mert percekig kattintgatta a gépet. OK, hogy a digitális technika korában nem probléma a tárkapacitás, de 50-100 képet csinálni azért már túlzásnak tartottam. Aztán kiosztották a borítékokat, aki akart rendelni a csoportképbõl, belerakott 10 €-t, megcímezte és visszaadta. Jó megoldás.

A Gasthaus felé menet utunkat állta a rezesbanda. A vezetõ (~võfély) hozott egy Maß (1 l) sört a võlegénynek és felköszöntötte. De mielõtt odaadta volna a korsót neki, a menyasszonynak is meg kellett húzni (-3 dl). Megint mondott pár szót, és odaadta a korsót az tûzoltóparancsnoknak (-2 dl). Megint beszélt és egy másik egyesület elnökének is odaadta (-2 dl). Kezdtem félni, hogy nekem is meg kell majd húzni, pedig a két szín alatti áldozást is úgy intéztem, hogy bemártással áldozzon az ifjú pár, ugyhogy elbujtam az örömszülök hata möge. Szerencsére megúsztam. Viszont mire a võlegényhez ért a korsó, alig maradt egy deci.

Következett a kávé. Én azt hittem, hogy ebédre hívnak, elvégre már 2 óra volt, amikor végre bejutottunk es az ehhalal kerülgetett. Az asztalon ott volt a menü, ki is néztem magamnak a fogasfilét vajban párolt zöldségekkel a sertesszüzermek es a marhasült közül, de csak azt kérdezték meg, hogy mit iszom. A rezesbanda közben átvedlett popegyüttessé. A võfély megint mondott egy beszédet, de bajorul, egy árva szót se értettem belõle. Pedig engem is megtapsoltatott a násznéppel, az a beszede azért érdekelt volna. Biztos ök is izgultak, hogy sikerül-e egyaltalan levezenyelnem a szertartast. Aztán mindenki odament a közepsö asztalhoz és elkedtek sütizni. Hát, mondom, ennek a fele se tréfa, úgy fogok járni, mint Londonban, amikor a fõételrõl azt hittem, hogy elõétel és a végén sajttal meg bagette-el kellett jóllaknom. Gyorsan megkérdeztem a mellettem ülõ örömanyát, hogy mikor lesz az ebéd. Õ elmagyarázta, hogy nem lesz ebéd, mert már mindenki bezabált az esküvõ elõtt, most csak süti meg kávé van, aztán 7-kor lesz a vacsora. Na, mondom, ez megint szívás, akkor én épp misézek. Szerencsére volt az asztalon hidegtál is az ehenkoraszoknak, úgyhogy vettem egy tányért, tettem rá sárgadinnyét meg egy szelet bajor sonkát (egy kis prosciutto e melone elõételnek), egy szelet hideg sültet hideg, ecetes bajor krumplipürével, meg egy szelet camembert-t (Nachspeise) és igyekeztem magam a sörömmel jól érezni. A kutya nem szolt hozzam, nagyon egyedül ereztem magamat. Közben arra gondoltam, hogy milyen finom lesz a mise után a tegnapi sárgaborsófõzelék a fasirttal (amibe egy kicsit túl sok zsömle jutott). Amikor végeztem, rendeltem egy espressót, de a Kellnerin lelkére kötöttem, hogy feleannyi vízzel csinálják, mint szokták. Jó is lett, csak hideg volt, mert a csészét persze nem melegítették elõre. Ekkorra viszont már nagy beszélgetésben voltunk az örömanyával, meg a testvérével, aki az olvasmányt olvasta. A menyasszony anyukájának 4 gyereke van és mellé még 8-at örökbe fogadott. Írjuk csak le: 12 (tizenkettõ) gyereket nevelt fel! Ez 50 évvel ezelõtt is a becsületére vált volna!

A kávé után mondtam, hogy én indulok, de az örömanya szólt egy másik lányának, hogy segítsen nekem sütit válogatni, jó lesz az otthon. Megpakoltak nekem egy tálcát. Aztán megkerestem az ifjú párt (ezek öt percig nem ültek a fenekükön, mindig a vendégeik között bolyongtak, nagyon helyesen), illedelmesen megköszöntem a meghívást, minden jót kívántam a házasságukhoz és elbúcsúztam. Elbúcsúztam a võlegény anyjától is, de az megkérdezte, hogy miért nem maradok a vacsorára. Mondtam neki az esti programomat, erre azt mondta, hogy csak jöjjek fel a mise után megint, és már szólt is a pincérnek, hogy mégis rendelek. (Mert õt már kikosaraztam egyszer.)

Lefele menet kiprobaltam, hogy tudok-e fogyasztasi rekordot csinalni. Sikerült: 3,1 l/100 km! Persze, a 2 km-es lejtön ez nem olyan rendkivüli dolog, az viszont furcsa a szamomra, hogy ha nem eg a nafta a hengerekben, mitöl melegszik be a motor?

Ma este tehat megint foglalt leszek, a sárgaborsófõzeléket meg azt hiszem, lemélyhûtöm, tekintve a következõ napok ebédmeghívásait.